pista a hajóról integet

a hétvégén újra kambó. van valami ebben a kis vidékies hangulatban ami nekifeszül az enbernek még így a turistaszezon közepe-vége felé is amikor tonnaszám jönnek az emberek ebbe a kicsiny városba: Siem Reap.

két hete is ott voltam. a folyó nagyon alacsony volt. most lehet igazán látni a kevés víz mennyi szemetet visz keresztül ebben a hulladékházakkal telerakott lemez-dobozvilágban. egy része lehullott kokuszdiótermés vagy egyéb meg nem tudom mondani milyen gyümölcs, virág elszáradt tartozéka ami a vízfelszínen úszva fenn fennakad a hidak közt felállított mesterséges gát- vagy szűrőrendszereken. a másik része és talán most ez már nagyobb méreteket ölt az utóbbi években, a városiasodó lét elhasznált szükségtartozékai, a csomagolóipar remekei és az egyre népszerűbbé váló motorok alkatrészei. ez utóbbiak nem úsznak olyan jól. bár gumiabroncsból lehet látni bőven a folyóban is ez "folyóeszkoz".

az emberek az utca kétoldalán a tuk-tukban függőágyon vagy a motorokon elterpesztve alszanak, pihennek, esznek, isznak, ragaszkodnak, szocializálódnak, várnak valamire. talán arra, hogy valakit elvihessenek egy fuvarra, talán nem. ahányszor elsétálok mellettük ezen elgondlokozom. furcsa dolog ez, ahogy a városi lét szociális "kellékei" benyomulnak egy ilyen európai ember számára falusi-őserdei miliőbe. jó azonban tudni, itt valamikor nagy város volt, ázsia legnagyobb korabeli városa. az emberek úgy élnek egymás melett mind a mai napig mint egy nagy család. biztos régen sem volt ez másképp. egymással csereberélnek dolgokat- legalábbis az az érzésem, ahogy figyelem őket. mintha tudomást sem vennének a pénzről, vagy legalábbis arről a fogalmi tartalomról amit mi pénznek nevezünk otthon és ami az európai gondolkodásunkban sajátos jelképpé alakult; nem csak fizetünk vele, de foglalkozunk, fogalmazunk vele, tréfálkozuk, kombinálunk, verseket írunk hozzá, elköltjük, drámázunk rajta és emberek tömegei gondolják úgy hogy a jövőjük, sorsuk irányítója lett.

az kevés ember aki fel s alá motorozik, lerékpározik vagy mondjuk autózik megy összevissza. isten tudja hova de összevissza. az úton nincsenek törvények, szabályok felfestve sem betartva. én meg ahogy készítem fel magam arra, hogy a hétvégén átbuszozom (13 óra) arra gondolok, vagy azokra a dolgokra amik ősszel ott velem megtörténtek. azokra a véletlenekre, vagy nem véletlenekre amik azt akarták, hogy akkor ott legyek és most meg egyszeriben magamra hagynak a következményeikkel. a vörös porral fedett utcáikkal, az ellopott kerékpárokkal, a fehér szúnyoghálóval, a pókkal a fürdőszobában, az árvízzel, a reggeli dinnyével, bannánnal, mangóval és kenyérrel (joghurttal), az álmos reggelekkel, a hajnali tekeréssel, a délutáni kávékkal, a franciákkal, az ausztrálokkal, a brittekkel, a khmerekkel (persze magyarokkal is) és észt, persze azzal is (és na persze , hogy!), az evezősversennyel, a vízbeborulsással, a kerékpárral borulással, a motorkerékpárral borulással, a tuk-tuk-kal borulással, a zötyögyős aszfaltutakkal (azóta segélyből helyrehozva), az útszélen kapható viszkisüvegben kiporcíózott ólommentes friss benzinnel.

oda kell mennem, hogy ne legyek egy kicsit itt ebben a városban, ahol minden annyira városi már a fentiekkel ellentétben. mindenki városiasan kiabál, eszik, dolgozik, pénzt kér/guberál elad, vesz, és közlekedik. ötmillió motorkerépkpárral. ebből a háborús károkkal sújtottak száma szerintem eléri a felét. ezeket én az utcára ki nem engedném még ott sem, ahol pedig azt kívánnám dögöljön meg a szomszéd tehene. itt is rétegekben rakódik le az élmény a kipufogógázzal együtt az erkélyemre. nem is az első erkély ez már amire rakosgatom a rétegeket pedig. ezen itt nincsen sok, csak pár; a régin volt. de nem takarították persze, vagy szerencsére, most már mindegy mert egy képeslap jött csak oda, a többi nem; nem volt többi eddig. itt valahogy semminek sem olyan az íze... illetve mindennek csilis halszósz ize van, ami valljuk be férfiasan egy szekérderék cecei erőspaprikával ér fel minden egyes kis tálka amit kitesznek az asztalra hogy abba mártogassad bele bármit amire ráismersz a tányérodon. amint belemártod ugyanis, tökmindegy lesz mi volt előtte. amúgy büszkék a konyhaművészetükre.

ugyanez nem mondható el a khmerekről már, akik talán nem azok, mert nem tudják mi az. ott jókat ettünk ennek ellenére az észttel (is). legalábbis utólag ezt gondolom. a piacon meg a pub-street mögötti kis utcában, ahol azt hírdetik szabadkézzel felírt kissé grafitire hajazó filctollírással, hogy keverd ki a saját koktélod, meg hogy bangkoki pénzt is beváltunk. vicces egy hely, mert az itallapon az áll, hogy rendelj egyet és mégegyet kapsz. ami valljuk be eléggé kifacsart üzletstratégia, bár őszintén próbálja követni a nyugati mintát. ennél csak az étlapon az oktom bus elírás a jobb....

a féldoláros csapolt angkor a környék vitathatalanul legroszabb és a legolcsóbb söre délkeletázsiában. keserű nosztalgiával a számban gondolok most erre így ebéd után, miközben körülöttem alszanak az emberek a padlóra fektetett gyékényeken. a képen Pista a hajóról integet a végtelenbe, illetve a nagy tónak meg az ottan úszú házban lakóknak, meg mindenkinek ameddig ellát, egy kicsit magának is, nekem is aki fotózom őt... neked is aki a képet nézi